2016. június 13., hétfő
OTTHONTERÁPIA: HURRÁ, NYARALOK!!!
Sűrű időszak számomra mindig a június: a gyerekeim befejezik az évi intézményesülést, és pont ilyenkor (naná) nekem is le kell zárnom mindenféle folyamatot, jó hazai szokás szerint tengernyi adminisztrációval. A legnagyobb hajrá közepette persze mindig berobban a nyár: lépten-nyomon rövidnadrágos, pecsenyére pirult, selfie botos turisták vigyorognak az arcomba, nehogy elfelejtsem összevetni az élet napos oldalát és az aktuálisan igen sanyarú sorsomat. Az idén azonban, valahol a kétezredik rövidnadrágos-selfie botos környékén olyat tettem, mint még eddig soha: fellázadtam. Bevágtam a dossziék, tanulmányok, feladatok hadát a sarokba és elutaztam. Nem is akárhová, hanem a századforduló környékére, a mágnások világába. Amolyan otthonterápiásan. Na, ezt csinálják utánam a rövidnadrágosok, ha tudják…
Az utazásom a Nemzeti Múzeum lépcsőjétől indult, itt találkoztunk Makó Ádámmal, aki a Beyond Budapest (itt) egyik tulajdonosaként és túravezetőjeként vállalta, hogy néhány órára kikap a már bemutatott sanyarú hétköznapokból, és csaknem másfél évszázaddal visszadob az időbe, egyenesen a pesti magyar mágnások világába, az általam mániákusan szeretett nyolcadik kerület palotáinak ma már feledésbe merült, de annál izgalmasabb mindennapjaiba.
Freud „Rossz közérzet a kultúrában” című írásában a tudattalant egy város képével magyarázza. Lelkünk tudattalanjában ugyanis nincs idő („a lelki életben semmi sem pusztulhat el, ami valaha képződött”), mint ahogyan egy város építészeti képében is együtt jelenik meg a jelen a múlt és a régmúlt, sőt olykor a jövő is. A Palotanegyed esetében például a Magyar Rádió épülete a Festetichek kertje helyén magasodik, nemrég még modernnek számító épületét a család egykor Bécsben gyártott címeres kerítése védi. Régmúlt és közelmúlt. Minden együtt, akár a tudattalanban.
Városaink, mint ahogy Budapest és azon belül a Palotanegyed is, rengeteg olyan épületet tartalmaznak, amelyek valaha fontos és beszédes objektumok voltak, a adott hely kultúrájának részét képezték, de ma már csak néma obeliszkek körülöttünk. A Mágnásnegyed, vagy ahogy akkor hívták a Kis Vatikán is tele van jelentősnél jelentősebb épületekkel: a Festetich Palotával, az egykori Magyar képviselőházzal, a Nemzeti Tornacsarnokkal, a Weinkheim Palotával, a Károlyiak palotáival stb. amelyek ugyan ma is fontos épületeink ( Andrássy Egyetem, Olasz kultúrintézet, MÁV Székház a Szimfonikusokkal, Szabó Ervin Könyvtár), egykori lakóiról, életükről, az épületek funkcióiról mégis keveset tudunk.
Még az egyszerűbb épületeknek is megvan a saját történetük, és noha javarészt hallgatnak, mindennapi létezésünk részei. Egyetértek az angol pszichoanalitikussal, Christopher Bollasszal, hogy látszólagos közönyünk irányukba egyáltalán nem véletlen. Valóban, valahogyan úgy működünk, hogy számos idegen nyelvet (amelyek szavaihoz semmi közünk) könnyebben megtanulunk, mint a körülöttünk elterülő város néma épületeinek szavait. Többnyire még a nevüket is figyelmen kívül hagyjuk, Bollas szerint egyszerűen azért, mert a formájuk jobban megérint bennünket. Szögelhetnénk táblákat minden épületre rajta a tervező, az építők nevével, a lakók történetével, mégsem tesszük, mert így magával a formával kommunikálhatunk, amely a szavak ellenében gyakran spirituális súlyt is hordoz. „Inkább a vizuális rendben szeretnénk élni, és nem a verbálisban.”- mondja Bollas.
És mégis: tudattalan tartalmainkat felfedezni nagy élmény, igazi kalandtúra. Felszínre hozataluk közelebb visz életünk teljességének megéléséhez. Ha egyszerre kellene valamennyi elfojtott eseményünkkel, történetünkkel szembesülni, valószínűleg rekordgyorsasággal megőrülnénk. Valami hasonló történne minden bizonnyal akkor is, ha a minket körbeölelő város épületei, bármerre indulnánk, felfednék a valaha bennük élők alakját és történetét. Talán magát a mulandóságot viselnénk legnehezebben általuk. Azonban ösvényt mindkét esetben választhatunk. Gyerekkorunk felfedezése, egy-egy összefüggés megtalálása környezetünk és magunk mély megértéséhez vezet. Egy-egy városnegyed feltérképezése pedig a minket tartalmazó városunk, és benne saját életünk elhelyezésében segít.
A szombati kalandtúrám a Palotanegyedben alámerülés volt a javából, köszönet érte Ádám. Szándékosan nem nevezek meg most Nektek semmit, a formákra bízlak Benneteket, de ha kedvetek van, induljatok, pár perc alatt már térdig járhattok a cselédek és az Urak hétköznapjaiban, megtudhatjátok, ki volt Jókai Egy Magyar Nábobjának ihletője, aki a társadalmi renddel dacolva házasodott, belezuhanhattok a korabeli fehérnemű kereskedelem marketing folyamataiba, de ha szeretnétek, az első operatív nőgyógyászati beavatkozást is végignézhetitek egy ebédlőasztal mellől. Félnapos nyaralásom megtette hatását: abszolút lelazultam. Utolsó helyszínünk a Építész Kamara udvara is vastagon tehet róla: itt ebédeltünk, miközben az Ötpacsirta utca túloldalán álló Károlyi palotában a MÁV Szimfonikusok próbáltak nyitott ablaknál, akkortájt éppen Chopint. Ádámmal időutazásra (szerinte persze szociokulturális városnézésre) szövetkeztünk, ami jelentem, maradéktalanul létrejött. Ádám, már csak a visszautat kellene megmutatnod, azóta ugyanis ki sem látszunk a korabeli feljegyzésekből és kordokumentumokból, mert asszem, „kicsit” ottragadtunk... Nesze nekem leadandók és megírandók… :-)
© Térkultúra by Petra Nikoletti. All rights reserved.
Kedves Petra és Csilla! Egy ideje nézegetem az oldalt, és szándékozom továbbra is. A legutóbbi otthonterápiás bejegyzést Annáékról szinte lélegzet-visszafojtva olvastam végig, olyan izgalmas és tanulságos volt számomra. Amiért írok: A "szeretjük őket" linkgyűjteménynél megoldható lenne, hogy külön, másik ablakban nyíljanak meg a belinkelt oldalak? Nem értek hozzá, mennyire bonyolult a változtatás, de örülnék, ha így lenne.
VálaszTörlés