OTTHONTERÁPIA: ÉN ELMENTEM ANNÁÉKHOZ...

„Hogy kicsoda Anna? Hogy nem ismeritek?”

Szerintem a leveleiből már mindenképpen, de ha mégsem, keressétek itt és itt, megéri. Hogy miért? Hát egyszerűen csak mert Anna fantasztikus. Személyiségéből és élethelyzetéből adódóan gyakorlatilag bármiből tükröt csinál. Legutóbb épp az otthonterápiás bejegyzéssorozat akadt az útjába, így ezt használta fel szembenézésre. Nos, a kísérlete annyira jól sikerült, hogy én sem bírtam kivonni magam a hatása alól, olvasói visszajelzése után fogtam magam, és elmentem Hozzájuk, mert ha már egyszer otthonterápia, akkor legyen alapos, és a pozitív változás érdekében forgassuk fel, amit szükséges. Elöljáróban csak annyit, hogy megtörtént. Alaposan felforgattunk mindent, de megérte.

A közös ténykedésünkről szóló beszámoló sajnos nem lesz teljes. Mivel Anna eléggé „lemeztelenítette” magát és családját a levelekben, ezért mindketten úgy gondoltuk, hogy anonimitása védelmében a lakásáról készült fotókat nem tesszük közzé, csak illusztrálok. Kétszeresen is képtelen történettel érkezem hát.

De mielőtt bekopognánk Annáékhoz, lássuk, kihez is megyünk. Anna 35 éves. Férjével, Tamással két kisgyereket nevelnek, a lányok 8 és 6 évesek. Budapesten élnek egy 115 négyzetméteres, beosztását és stílusjegyeit tekintve nagypolgári jellegű lakásban, amit szerintük kinőttek. Anna dietetikus, Tamás grafikus. A lakás egyébként remek ízlésre vall, mivel Anna „klubtag”: a lakberendezés számára (is) örömforrás és önkifejezési forma. Első blikkre tehát egy igényes, rendezett, végiggondolt otthonba lépünk, lássuk a többit…

Amikor elmegyek valahová, a lakás bejárását, jelenének és múltjának megismerését követően, elsősorban a lakók helyélménye izgat. Vajon ki mit él meg az egyes helyiségekben, kiben milyen események, érzések aktivizálódnak (zömmel tudattalanul) az ott tartózkodáskor? A hely-élmények felfejtése nehéz, de általában katartikus élmény, hiszen a nehezen megélt otthonrészek pontosan rámutatnak arra, ami csikorgósabb a lakók kapcsolatában, vagy saját életükben. Az otthon terén keresztül az egyéni, párkapcsolati vagy családi működésmód neuralgikus pontjai mutatkoznak meg, kérlelhetetlen őszinteséggel. Annáéknál már lakásuk felvázolásánál fontos témára bukkantunk: Anna és férje ugyanis mintha két teljesen különböző lakást rajzoltak volna fel: az Annáé kicsinek tűnt, lyukszerű gyerekszobával, óriási hálóval, míg a férje vázlata egy tágas otthont mutatott, óriási közös gyerekszobával, és pöttöm hálóval. Nézzétek:

A két rajz különbségeivel szembesülve Annáék rájöttek arra, hogy a tervezett költözés oka, vagyis a helyhiány esetükben relatív és szubjektív. Nem a rendelkezésükre álló tér szűkössége az oka, hanem ők maguk, vagyis az, ahogy a teret beosztani és hasznosítani tudják. És ez természetesen nem független az adott helyen átélt érzelmi élményeiktől. Egy lakás beosztását valahogy hajlamosak vagyunk megváltoztathatatlan körülményként kezelni, pedig valójában egy sor variációs lehetőséget hordoz. Nem a falak mozgatására gondolok elsősorban, hanem például arra, hogy ki hol helyezkedik el, mi az egyes helyiségek funkciója, mit tekintünk hasznos, és mit haszontalan területnek, stb. A beosztás őszintén árulkodik a lakók egymás közti viszonyáról, életviteléről, egy család kapcsolódási és törésvonalairól. Annáéknál is így esett. 

Ha az alaprajzokra tekintetek, láthatjátok, hogy a nappalin kívül kettő tágasabb, és egy kisebb szoba áll Annáék rendelkezésére. A lányok egyelőre közös szobában alszanak, mindannyian így szeretnék. Annáék hálószobája a lakás legvédettebb pontján található, védettség és intimitás szempontjából remek helyen. A gyerekszoba a bejárati ajtó közelében. A nappalit követően ez a lakás legnagyobb helyisége, sok ablakkal. Mivel Annáéknak nagyon fontosak a gyerekek érdekei (jelen esetben a tágas tér a játékhoz, és a világos, egészséges környezet), ezért nem is volt számukra kérdés, hová kerüljön a gyerekszoba. Igen ám, csakhogy amikor felmértük a napi helyhasználati rutinjukat, azt láttuk, hogy a lányok szinte nem is játszanak a tágas, szuperigényesen berendezett gyerekszobában. Bár az összes játékuk ott található (Annáéknál fontosak a családon belüli határok is), gyakorlatilag csak aludni járnak oda. Ráadásul a szülők nem kis meglepetésére kiderült, hogy a lányok elsősorban negatív élményeket kapcsolnak szobájukhoz: az esti félelmet, amikor kimegy anya és a félelmetes szörnyek között egyedül kell álomba vergődni, a büntetéseket, amelyek bevett szokás szerint mindig a gyerekszobába űzik őket, és a testvéri veszekedéseket.  A szülők olyan elképzeléseket, ideálképeket valósítottak meg tehát, amelyek nem igazán tükrözték a gyerekek valós igényeit: hiszen a lányok nappal és éjszaka is nagyobb biztonságra vágytak, amelyet egy szülőközelibb gyerekszoba lett volna képes kielégíteni.  Mit volt mit tenni? A falak mozgatása nélkül újraterveztük a szobaelosztást.Így:

A lányok tehát beköltöztek Annáék hasonlóan nagyméretű, bár valamivel árnyékosabb hálójába, a lakás legvédettebb részére, a nappali közvetlen szomszédságába. Annáék kis kompromisszum árán megkapták az eddigi dolgozószobát a nappali túloldalán, szintén biztonságban, bár némi helyveszteség árán. A dolgozó pedig beköltözött az addigi gyerekszobába a bejárati ajtó mellé, és (micsoda nyereség!) vitt magával egy csomó mindent a szülői hálóból: laptopokat, íróasztalt, könyvespolcot, csupa olyasmit, ami hálóba tök felesleges, mert pihenés és intimitás helyett a külvilágra és munkára emlékeztet.

A munka a helyiségek újraosztásával akár véget is érhetett volna, de nem… Ha már újraosztottuk, optimalizáltuk is őket. Az eddigi helyiségekhez fűződő tapasztalatok, élmények érzések átvilágítása után ugyanis egy sor olyan tennivalónk adódott, amit nem lehetett kihagyni.

A gyerekszobából lett dolgozószoba teljesen újjászületett. Eredeti helyén leginkább tárolóhelyiségként funkcionált, mivel a hálószoba az évek során felszívta tartalmát és funkcióját. Most viszont a tágas, világos új helyen Annáékkal egy szupervagány irodát teremtettünk, ami lehetővé teszi számukra az eddig helyhiány miatt meg nem valósítható gyakori otthoni munkavégzést, a lakáson belüli elvonulást és akár még partnerek fogadását is. Elképesztő, hogy a lehetőség mindvégig adott volt, de a szülői elvek (a gyerekeknek kell a legnagyobb, legvilágosabb szoba) miatt Annáék nem tudtak élni vele. A lányok gyerekszoba-undorának felfedezése alapvetően új otthonviszonyokat teremtett. :-)

A dolgozószoba újjászületése gyakorlatilag egybeesett Anna munkahely váltásával. Mivel eddigi munkahelyét szabadúszásra cserélte, ezért a dolgozó átalakítása egyben Anna előző munkahelyének gyászában és az új időkre való felkészülésben is segített. Házi feladatként meg kellett töltenie a közösen kialakított tárolórészeket az előző céges életét dokumentáló papírözönnel, ami persze nem ment szelektálás, selejtezés nélkül. Ezzel tulajdonképp a cégnél töltött időszakát is leltározni tudta, kiemelte a fontos, megőrzendő emléket, tudást, tapasztalatot, és kiselejtezte a haszontalant. Nagyon kínlódott, de a többnapos melót követően csillogó szemmel, döntésében megerősödve vette birtokba az új dolgozót és rajta keresztül az új életszakaszt, amelynek álmai az asztal feletti táblán került képek segítségével szimbolikusan megjelenítésre. 

Az eddigiek selejtezésén és az új téri megjelenítésén túl még várt ránk egy további nagy feladat: A dolgozószobát ugyanis kettejük munkájára kellett hangolni. Mivel Anna dietetikus, Tamás pedig grafikus, a feladat nem feltétlenül volt könnyű, itt is rengeteg házit kaptak, körüljártuk, hogyan viszonyulnak egymás munkájához, hogyan látják a másikat benne, hol kapcsolódnak ők vajon szakmailag egymáshoz. Az eredmény elképesztő lett... 

A hálószoba, miután a kis térbe száműzetett, alapvetően puritánba váltott. Szerencsére az új helyiségbe nem fértek be a gépek, sem az íróasztal. Miután kihagytuk őket, Anna és Tamás rádöbbentek, hogy eddig gyakorlatilag a franciaágy számított kakukktojásnak a hálójukban, annyira eltolódtak a funkciók. Ennek természetesen megvolt a párkapcsolati vetülete is: noha egymás iránti elköteleződésük nem kérdőjeleződött meg, az intimitásuk az évek, a gyerekek, a munka során fokozatosan elszivárgott. 

A legfőbb célunk tehát egy olyan tér teremtése volt, ami segít visszatalálni az intimitáshoz, az egykor nagyon is meglévő közelséghez. Első lépésként zárhatóvá tettük az ajtót, sosem lehet tudni alapon… :-) Második lépésben felidéztük a megismerkedésüket, a kezdeti időket, a kulcsemlékeiket. Az elbeszélések során gyorsan felbukkantak olyan tárgyak, amelyek kettőjük kapcsolatának képviselői így vagy úgy (például az első útjukon közösen festett tányér), ezek kikerültek a térbe. Előkerült az ágynemű, amit az őrült szerelem idején használtak leginkább, azóta tisztes szülőként a szekrényben őrizték. Újra használatba vonták. Kiderült, hogy a képeik a kezdetektől csak gépen tárolódnak, így egy újabb többnapos házi feladat következett: kettejük fényképalbumának közös elkészítése. A beszámolójuk szerint katartikus élmény volt a képek válogatása, majd előhívása és albumba rendezése. Most a hálójuk egyik alapdarabja.

A gyerekszoba használati mutatói, miután elfoglalta új helyét a nappali mellett, elképesztően megugrottak. Elsősorban azért, mert a gyerekek karnyújtásnyira kerültek a konyhában vagy a nappaliban ejtőző szülőktől, így az elvonulás nem volt már többé fenyegető számukra. Óraszám el bírnak molyolni odabent, annak ellenére, hogy árnyékosabb, és valamivel kisebb előző helyüknél. Anna és Tamás pedig sokkal szabadabban tehet vehet a szomszédban, új utak nyíltak számukra: a közelségnek köszönhetően még a nappaliban olvasgatás is működőképes lett. 

Ha már a gyerekszobát átköltöztettük, a lányokat is bevontuk kicsit a szoba újrahangolásába. Nagyon fontosnak tartottam a privát helyek kialakítását esetükben, mivel eddig a teljes egyenlőség szellemében nem voltak saját zugaik, tárolóik, a közös játékok közös ládákban sokasodtak, a ruhák közös szekrényben sorakoztak.  Az egyediség, individualizálódás jegyében az ágyuk felett egy falra festett négyzetre polcokat fúrtunk, ahová mindketten azt tehetik, ami aktuálisan a legfontosabb nekik. Az ágy alatti fiókokból száműztük az ágyneműt (jó lesz az a gardróbszekrényben), így a fiókok a lányok saját territóriumaivá léptek elő, igazi privát helyekké lettek, ahová szülőnek, tesónak csak fejvesztés árán szabad benyúlni. Mindketten kaptak egy-egy nagylányos éjjeliszekrényt, amit irtó lelkesen rendeztek be a kincseikkel és a kedvenc játékaikkal. Persze mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy átbeszéltük, ki melyik játékot tekinti elsősorban sajátjának, és mi az, ami tényleg közös. Nem indult könnyen, de a végére elképesztően belejöttek, és nagyon tiszta viszonyok teremtődtek. „Az új szobánkban az a jó, hogy a miénk”. Mondták a legutolsó látogatásom alkalmával.

Anna-sorozatunk véget ért. Köszönöm a fogékonyságukat, és hogy élni mertek a lehetőséggel. Sok örömöt kívánok nekik régi-új otthonukban, ami úgy tűnik, megúszta az eladást, hiszen mint írtam, nem a méretei bizonyultak szűknek, hanem Annáék kapcsolata és élethelyzete vált néhány ponton kényelmetlenné benne. A minimum, hogy a körülöttük lévő tér tükrözte ezt. Bízom benne, hogy az otthonukon keresztül elindult változás nem áll meg, és kívánom, hogy az otthonukra és egymásra fordított energia meghozza gyümölcsét, mert nagyon „megérdemlik”.   

Ami pedig engem illet, most nyári üzemmódra kapcsolok. Nem szűnök meg, de amíg így süt a nap, és nyaral a gyereknép, rendszertelenebbül érkezem. Ősztől aztán ismét belehúzunk, elsősorban gyakorlati esetekkel várlak majd Benneteket.

Képek: itt, itt , itt