2016. május 2., hétfő

OTTHONTERÁPIA: AZ OTTHONOK LEGOTTHONABBIKA


Míg költözéseink prototípusa a születésünk és a halálunk, addig otthonainké az anyánk teste. Május első vasárnapját követően mi másról is írhatnék Nektek, mint első földi otthonunkról, amelynél szebb példáját sehol nem láthatjuk ember és környezete összekapcsoltságának. 
Nem állunk meg azonban a magzati kornál, korai környezeteink pszichés felfedezését egy hét múlva folytatjuk egész a kisiskoláskorig. Mert hiszem, hogy első lakóhelyeink jelentősége „mindent visz”.  A világ biztonságába vetett hitünk, a kapcsolódási képességünk, a későbbi cselekvési potenciálunk múlik rajta egyebek mellett. És ez bizony nem kevesebb, mint egész későbbi otthonlétünk a nagyvilágban.

Életünk kezdetén első környezetünk az anyánk teste. Ez a környezet egyszerre fizikai és emberi. Az első minket körülölelő fal az ő méhének burka. Az első hangok, amiket hallunk, bélmozgásaiból, vére surrogásából, szívveréséből, gyomorkorgásából, beszédéből jutnak el hozzánk. Az első látvány is az ő méhének belseje, a magzatburkon túli világ. 
Belőle származó első észleleteink rögtön belsővé is válnak, hiszen szívdobogásától függően megnyugszunk vagy izgatottá válunk, hangszíne, beszédritmusa már ekkor az emlékezetünkbe rajzolódik talán a kötődés első, láthatatlan lépéseként, anyánk első belső lenyomataként.

A születés során ez az organikus egység széttörik. Csecsemőként kiszakadunk az anyai környezetből, ez azonban korántsem jelent teljes elszakadást tőle.  Jelenléte nélkül ugyanis életképtelenek vagyunk, hiszen a be nem fejezettség állapotában jövünk a világra, az evolúciós felegyenesedés következtében valamennyien koraszülöttként: nincs globális élményünk a testünkről, nincs képünk sem tudásunk saját magunkról, a halláson kívül egyetlen észlelési funkciónk sem teljes, nincs koordinált mozgásképességünk sem.

Teljes tehetetlenségünket az anyai gondozás ellensúlyozza, ami ebben a korai szakaszban tulajdonképpen azt jelenti, hogy az anyánk ránk hangolódásával továbbra is biztonságot adó környezetként vesz körül bennünket. Környezése egyszerre jelent fizikai biztonságot (hiszen megetet, betakar, tisztába tesz) és pszichés biztonságot (hiszen megnyugtat, lefordítja rezdüléseinket, vagyis megtartja, tartalmazza, sőt befogadhatóvá alakítja érzelmi viharainkat) számunkra.

Az anyánk nyújtotta fizikai és pszichés biztonság válik aztán testi-lelki fejlődésünk alapjává. Ezért szoktam azt mondani, hogy ebben az időszakban teljesen mindegy, milyen a takarónk, a forgónk, a kiságyunk, a pelenkázónk. Egyetlen környezeti igényünk az anyánk (gondozónk) közelsége. Ő ugyanis – jó esetben - mindent tud.

Az otthonok legotthonabbika, vagyis az anyánk teste, hasonlóképp vesz körül minket életünk kezdetén, mint későbbi otthonaink. Legelső anyai terünk és azt követő fizikai lakóhelyeink ugyanis egyaránt tartalmaznak minket: segítenek testi-lelki szükségleteink kielégítésében. Mindeközben pedig belénk nőnek, és mi beléjük. Az otthonkötődésről már sokat írtam a költözés kapcsán (itt). Most itt az idő, hogy az ősotthonunkhoz való kötődésről is ejtsek pár szót. A háborítatlan lebegés az anyaméhben, az ősegység állapota kitörölhetetlen nyomott hagy bennünk, kötődésünk hozzá egyszerre jelent hely és személykötődést, hiszen a méhen belüli "fizikai" világ és az anyánk egy és ugyanaz. 

Nem csoda, hogy a születés élménye a kezdetektől az aktualitásig foglalkoztatja a lélektan elméletalkotóit. A korai pszichoanalitikus szerzők szerint a születés egyfajta őstrauma, a szorongások sőt a neurózis  « forrása és mintaképe », és a gyógyulás kulcsa a születési élmény feldolgozása. De ez a felfogás pszichológiai irányzattól függetlenül ma is masszívan jelen van: rengeteg születéscsoport működik világszerte, légzéstecnhikák és mindenféle praktikák segítik ősotthonunk elhagyásának feldolgozását. 


Mi pedig mindeközben éljük az életünket és lakberendezünk. Igyekszünk komfortossá, a nyugalom szigetévé varázsolni a bejárati ajtón túli világunkat, ahová csak szűrve juthatnak el a külvilág ingerei, ahová  bármikor visszahúzódhatunk háborítatlanul « lebegni » egy-egy húzós munkanap után.  Mondjuk egy Egg fotelbe, csak hogy tovább fokozzam a párhuzamot. .. :-)



 
Képek: itt itt, itt, itt 






SHARE:

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy írsz!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
© Térkultúra by Petra Nikoletti. All rights reserved.