ANNA ÉS AZ OTTHONTERÁPIA II.

Épp egy hete mutattam meg nektek Anna levelének első részét (itt).  Ha olvastátok, azt hiszem, egyetértünk abban, hogy Anna elképesztő dolgot „művelt”. Gyakorlatilag a saját példáján keresztül egy csapásra megmutatta, amire én már hónapok  óta igyekszem rámutatni: az otthonunk nem csak arra való, hogy éljünk benne, hanem arra is, hogy éljünk vele.  Már ha visszajelzésre, változásra, fejlődésre vágyunk. Anna s.k. tréningje persze nem állt meg a hálószobánál. Szisztematikusan továbbolvasta a posztokat, és a levont következtetések alapján igyekezett a tettek mezejére lépni: rendezgetni, rajzolgatni, beszélgetni, útnak indulni. Lássuk, hogyan: 

9. KIS TAVASZI NAGYTAKARÍTÁS (itt)

„Emlékszem, amikor ezt a bejegyzést írtad, jót mosolyogtam, mert nagyjából hasonló állapotban voltam, mint Te. Közeledett a Húsvét, de semmit sem volt kedvem arrébb mozdítani, nem hogy kitakarítani. Aztán nagy nehezen rávettem magam, és láss csodát: tényleg használt. Ahogy tisztult a lakás, úgy csorgott le rólam is fokozatosan a szomorúság.

Nekem a rend nem könnyű. Nagyon ragaszkodom hozzá, általában túlságosan is, azt hiszem. Gyakran úgy érzem, ez az egyetlen dolog, ami összetart, így ha valamelyik családtagom megsérti (kupit hagy maga után), az nagyon tud fájni. Mert olyan, mintha engem bántanának ilyenkor. Ezért aztán kikelek magamból. Ordítok a férjemmel vagy a gyerekekkel is. Ők meg persze nem értik… Aztán azzal is szembe kell nézzek, milyen rend az enyém. Hiszen a lakásban minden katonásan áll, de a szekrényeimben, a táskámban, a fiókokban őrült káosz. Formai rend, vagy ahogy Te írod, rossz rend ez a javából. És már megint ugyanaz a történet, mint a nappalival kapcsolatban: a megfelelés, a „mit gondolnak mások”, mindennél fontosabb. Még a saját családomnál is. Pedig én is így nőttem fel, és nagyon utáltam. Olyan volt az otthonunk, mintha senki se lakná, nyomok nélküli. A poszt hatására elhatároztam, hogy megfordítom a menetet: rendet raktam a táskáimban, a szekrényemben, a fiókjaimban (hű, ha láttad volna, mennyi ezer éve elveszett dolog került elő). Irtó jó érzés volt, mintha magamat raktam volna rendbe. Aztán pedig kipróbáltam, milyen, ha a lakásban nem rohanok azonnal minden tárgyat a helyére tenni, hanem leülök helyette például olvasni egy kicsit. Két meglepő dolog történt. 1) a férjem egy idő után pakolni kezdett, pedig  egyébként sosem szokott. 2) nyugalom és jókedv volt otthon. Pedig ez is ritka.

10. KÖLTÖZKÖDÖM, TEHÁT VAGYOK (itt)

Én nem szeretek költözködni. Értem ugyan, amit írsz, hogy a költözés olyan, mint a vedlés, és nem feltétlenül rossz, de mégis, én elsősorban a negatív oldalát élem, hogy egycsapásra minden szétszakad körülöttem. Most már legalább tudom, hogy ennek neve is van: helyveszteség és helygyász.

Ennél a témánál azt találtam ki, hogy összeírom, hol laktam eddig életemben.  13 otthon sorakozik a papíron, nem tudom, ez sok vagy kevés, nálam ennyi. Melléjük teszem, melyiknek mit köszönhetek. Nagyon nehéz feladat, elérzékenyülök tőle eléggé.  Arra viszont tökéletes, hogy belássam, a váltások mindig új minőséget hoztak, az új környezet új lehetőségeket nyitott. Elgondolkodom az aktuális költözés lehetőségén. Már tizenéve élünk ebben a lakásban, ami egyetlen szempontból sem megfelelő már nekünk. Kinőttük, a gyerekek közös szobában vannak, és a városrész sem a legideálisabb számukra. Már rég mozdulnunk kellett volna, csak miattam maradtunk. Be kell lássam, ideje a vedlésnek.

 11. RUTINOK ÉS RÍTUSOK (itt)

A helybalettről írsz, amit az otthonunk terében táncolunk végig. Megcsinálom a feladatot: fogok egy papírt, és felrajzolom rá a mi családi koreográfiánkat. Az eredmény siralmas. A férjemmel olyanok vagyunk, mintha két szólótáncos élne együtt. Még véletlenül sem táncolunk párban a nap folyamán. Reggel én kelek korábban, mire ő is felébred, én már gyakorlatilag az ajtóban állok. Este pedig mire beér a hálóba, én már félig alszom. Egyedül a vacsora körül van némi közös helyszín, de gyakran ez sem jön össze, mert vagy ő, vagy én rohangálunk valamiért. Közben a gyerekeink felváltva csapódnak hol egyikünk, hol másikunk táncához. Felvetem a témát a férjemnek, még a rajzot is megmutatom, teljesen lesápad ő is. Elhatározzuk, ami egyébként a konyha poszt miatt már valamennyire elindult: beiktatunk közös táncjeleneteket. Kezdjük a vacsorával és a reggelivel, majd jöhet a legnehezebb: az esti közös idő. Ennek jegyében egyszer sikerül közösen elmennünk a gyerekekért az óvodába. Úgy örülnek, mintha Karácsony volna. Miért nem csináltuk mi ezt még sosem?

12. MINIMÁLISAN MAXIMÁLIS (itt)

„A kevesebb több” – írod, és bemutatod a 100 tárgy mozgalmat. El sem tudom képzelni, hogy lehet ilyen kevés dologra redukálódni. Nálunk minden halmozódik: a gyerekek játékai (amit már a gyerekszoba kapcsán szelektáltam) a régi magazinok, a ruhák, mindenféle papír. Az persze mellékes, hogy nem olvassuk őket soha, és a ruháim között is van olyan, amit évek óta nem hordok. Mégis, valahogy biztonságot ad a jelenlétük. És vásárolok is folyamatosan, pedig egyáltalán nincs szükségem új ruhákra. Mindig áhítozva nézem az IKEA katalógus gardróbjait, ahol szellősen lóg néhány gyönyörű ruha, és közben azt gondolom, könnyű lehet így szépen felöltözni. Könnyen átlátható, variálható minden. Azt is szoktam gondolni, hogy csak a dizájn kedvéért van bennük ilyen kevés ruha, mert élő ember nem létezhet ennyivel. Most először jut eszembe, hogy én is megcsinálhatnám. Fogom a friss rendet a ruhásszekrényben és kirakom belőle a nem hordottakat. Mennek a pincébe a gyerekjátékok mellé. Aztán a ritkán hordottakat is egy dobozba rakom. Azt hittem, fájni fog, ehelyett sokkal nagyobb öröm azóta az öltözködés. És persze egy ruha sem hiányzott az elpakoltak közül. 

13. ÖRÖKKÖN ÖRÖKLÉS (itt)

Ahogy a kamaszok szobájánál, így most is pihenek. Szerencsére nem érint a téma. :-)

14. HOL VAN AZ A RÉGI HÁZ? (itt)

Nagyon tetszett a gyermekkori otthon, mint spirituális úticél felkeresésének ötlete. Meg is tettem, pedig nem abban a városban található, ahol élünk.  Fogtam a férjem és a gyerekeim, és egy szombaton elutaztunk oda. Már évek óta nem jártam arra, mert a sors úgy hozta, hogy nem maradt ott közeli rokonom. A szüleim is elköltöztek, a testvéreim is. A gyerekek elképesztően bevonódtak, meg kellett nekik mutatni az óvodát és az általános iskolát, ahová jártam, amikor akkora voltam, mint ők, és mivel sétáltunk, így útközben beugorhattunk abba a még mindig működő boltba, ahol minden reggel megálltam reggelit venni. Kakaós csigát kértek, amit annak idején én is minden nap, és egyfolytában azt kiabálták, hogy most olyanok vagyunk, mint te voltál. Mintha most fedezték volna fel, hogy egyszer az anyjuk is volt ugyanolyan gyerek, mint ők.

Aztán eljutottunk a gyerekkori házunkig is. Féltem, hogy nagyon más lesz, de nem nagyon változott. Elmeséltem nekik, milyen játékokat játszottam az udvarán, és az utcában is megmutattam a helyeinket. Mindent ki kellett próbálni. Elképesztő élmény volt, számomra egy időutazás, számukra pedig felfedezés. Jó érzés volt rákapcsolódni arra a helyre, ahol nevelkedtem. Elég sok mindenre rájöttem, hogy innen hozom. Talán most a férjem és a gyerekeim is kaptak belőle egy darabot. Köszönöm a tippet ”.

Anna beszámolója az utolsó posztnál véget ér. Köszönöm, hogy megosztotta velünk, és hogy megoszthattam veletek Otthonterápiás kalandjait. Még nem búcsúzunk azonban tőle.  Mivel a visszajelzése nagyon megérintett, felajánlottam, hogy meglátogatom, hogy a segítségemmel is terápiába vonhassa otthonát. Már lassan 3 hete, hogy közösen munkálkodunk az ügyön. A jövő héten ti is megismerhetitek, hogyan alakult át Anna otthona, persze elsősorban nem a stílus, hanem a lelki egészség szempontjai szerint. Elöljáróban csak annyit: katartikus munka volt mindannyiunk számára. Hamarosan találkozunk!

  Képek: itt és a linkelt bejegyzésekben