OTTHONTERÁPIA: KÖLTÖZKÖDÖM, TEHÁT VAGYOK

Van az úgy olykor, hogy váltani kell. Mert az otthonunk már túl kicsi, vagy túl nagy, vagy egyszerűen, csak mert nem tud lépést tartani az életünkben  és/vagy a lelkünkben bekövetkezett változással. Váltani kell még akkor is, ha a költözés bizony ott szerepel a legfontosabb stresszorok listáján. 

Akár tervezett manőver, akár váratlan, akár jobb körülmények várnak ránk az új helyen, akár rosszabbak, az otthonváltást egyszerűen nem lehet lelki utórezgések nélkül megúszni. Egyszerűen azért, mert egy csomó mindent szétszakít bennünk: a helykötődésünk tárgyának (vagyis addigi otthonunknak és környékünknek) elvesztésén keresztül sérül helyidentitásunk, amely viszont személyes identitásunk egy fontos része. 

Ezért érezzük úgy, hogy a költözéssel kicsúszik a lábunk alól a talaj, és egy ideig nem egészen tudunk ugyanúgy működni, mint azelőtt.

Az otthonhoz, amit hosszabb ideig laktunk, erős érzelmi szálak fűznek bennünket: mialatt gyökeret eresztünk belé, az otthonunk is belénk gyökerezik, fontos külső és belső “tárgyunk” lesz. A költözés pillanata egyfajta szeparációként is felfogható: elszakadunk az addig biztonságos bázisként, saját magunk legkülső burkaként, “borítékunkként” megélt helytől, valahogy úgy, ahogy annak idején első lakóhelyünktől, első burkunktól, az anyaméhtől is szeparálódtunk.

A szeparáció gyásszal jár: az elsőként emigrációba érkezők körében megfigyelt helygyász során hasonló folyamaton megyünk keresztül, mint a számunkra fontos személyek elvesztésekor. 

Kezdetben egy sokkszerű állapotban alig vagyunk képesek felfogni valamit új környezetünkből, olyan nagyon dédelgetjük még az előzőt. Majd, mintha levágták volna érzelmeinket: intézkedni kezdünk: festünk, takarítunk, berendezkedünk, de olyanok is akadnak, akik lebénulnak. Az elhelyezkedés után érzelmek kavalkádját éljük át, szinte kontrollálhatatlanul váltogatja egymást a harag, a megkönnyebbülés, a szomorúság, a félelem, az öröm, a depresszió. Végül a kavargó és tolakodó emlékképek, gondolatok átadják helyüket a tudatos emlékezésnek, amikor a fájdalmas emlékek már simogatni is megtanulnak, a gyász tüneteinek intenzitása csökkenni kezd, megkezdődik a racionális elfogadás, és vele együtt a beilleszkedés.

A helygyász hosszúsága és mélysége egyénenként és költözési helyzetenként igen különböző lehet. Ha egy városon belül költözünk, és személyes kapcsolataink nem rendeződnek szükségszerűen át, és ha kevésbé vagyunk "ragaszkodó típusok", a költözést viszonylag könnyebben viseljük.  

  

„Az állatok vedlenek, az emberek költöznek” – mondja Alberto Eiguer francia pszichoanalitikus, aki szerint az otthonunk minket védő borítékként is felfogható, amelyet életünk bizonyos szakaszaiban el kell hagynunk. Fiatal felnőttként „levetjük” a családi fészket, hogy a sajátunk felé vegyük az irányt, költözünk, ha gyerekeink születnek, ha új munkalehetőségek nyílnak előttünk, ha válunk, majd gyakran, ha a gyerekeink kirepülnek.  A költözés egy életszakasz végeként és egy újfajta létezés kezdeteként is felfogható. 

Életünket is a költözés két prototípusa, születésünk és halálunk, vagyis a legnagyobb költözéseink keretezik.

Minden költözésnek legalább két kiemelt lélektani szakasza van. Az egyik a csomagolásé, a másik a megérkezésé. 

A csomagolás a búcsú, az elszakadás időszaka az elhagyásra ítélt otthonunktól. Noha fizikailag még otthon vagyunk, érzelmileg mégis már elszakadóban. Minél kevesebb élményünk, tapasztalatunk fűződik leendő lakhelyünkhöz, minél nagyobb teret hagyunk az ismeretlennek, annál nehezebb és stresszesebb bedobozolni, vagyis lezárni addigi életünket. Mert természetesen nem csak a tárgyainkat csomagoljuk, hanem rajtuk keresztül az addigi otthonunkban átélt élményeinket is, azt, akik ott lehettünk, mindazt, amit ott megélhettünk.

A csomagolás ugyanakkor lehetőséget teremt a leltározásra és a lomtalanításra is, ami lélektanilag egyfajta átvezető aktus a régi és az új életszakaszunk között, hiszen gyakran új terveink, vágyaink, leendő körülményeink döntik el, mi az, amit tovább viszünk, és mi az, amitől megválunk. Lehet például, hogy egy összeköltözés esetén kidobjuk a megelőző kapcsolat tárgyi emlékeit: a tőle kapott leveleket, a mozijegyet, az ágytakarót, így távolítjuk el aktuális magunktól és leendő otthonunkból egyaránt a már lezárt vagy lezárni kívánt egykori társunkat és a kapcsolatot. Válás esetén a régi edények, háztartási eszközök kiselejtezése azon túl, hogy a közös háztartás megszüntetését jelképezi, az újrakezdés lehetőségét is hangsúlyozza.

A megérkezés egy új otthonba sosem könnyű. Kezdetét veszi egy új univerzum, egyben egy új életszakasz, és új identitáselemek meghódítása. Amikor „tisztasági festjük” az egyébként az előző tulajok által nemrég teljesen kifestett lakást, vagy amikor a megérkezésünk után először felmosunk, legkevésbé a tisztaság motivál minket. Valójában területet foglalunk, és igyekszünk kiűzni az előző lakók „szellemét” új otthonunkból. 

Sokan kérdezték már tőlem, mi a könnyű költözés titka. 

Két dolgot szoktam kiemelni: Egyrészt sokat segít a fokozatosság: ha nem a teljes ismeretlenbe indulunk, hanem egy valamennyire már meghódított új világba, vagyis egy olyan helyre, amelyhez már ilyen-olyan élmények fűznek minket, az ismeretlen fenyegetése csökken. 

Másrészt nagyon fontos, hogy meg tudjuk hallani, és helyet tudjunk adni a szeparációból fakadó gyászunknak és szomorúságunknak. Merjünk elbúcsúzni régi otthonunktól. Köszönjük meg neki az ott töltött jóemlékű perceket. Ne féljünk megsiratni, hiszen nem csak egy ház volt, hanem a mi házunk, a mi „borítékunk”. Egy darab belőlünk.

A rítusok is segíthetnek. Kínában például a lakók egy marék földet visznek magukkal régi kertjükből, amit aztán az új kertbe ásnak be, hogy életük folytonosságát biztosítsák. Brazíliában az előző otthon kulcsát vízbe (óceánba, patakba, tóba) dobják, hogy a régi élet ne csábíthassa őket vissza, és hogy hátat tudjanak fordítani neki. Ez a jelképes „hátat fordítás” nem azonos a múlt letagadásával, sokkal inkább a jövő üdvözlését megkönnyítő rítusként értékelhető. 

Egy költözés nem csak elszakadással és veszteséggel jár. 

Új otthonunk ajtaja új lehetőségeket is megnyithat előttünk, küszöbének átlépésével valami megváltozhat életünkben. Merjük hát lenyomni azt a bizonyos kilincset, amikor elérkezett a "vedlés ideje". Nem könnyű folyamat, de megéri: az új „bőrünk” általában sokkal formatervezettebb, kényelmesebb, jobban idomul hozzánk, jobban segíti a haladásunkat utunkon. 

Végső soron első és végső nagy költözésünk, a születés és a halál közti fejlődésünk szolgálatában áll, ha merünk élni vele.

Jó költözést kívánok mindenkinek!

Képek: itt , itt , itt , itt , itt és itt