Az Otthonterápia
bejegyzéseiben eddig az otthon egészével foglalkoztunk. Megnéztük, lakóhelyünk
díszítése hogyan tükrözheti kapcsolatunk dominancia-viszonyait (itt),
megpróbáltuk megragadni az otthon jelentését és jelentőségét (itt), majd a
tárgyaink közt forgolódtunk (itt). Úgy döntöttem, ennyi „könnyed bevezető” után ideje, hogy belemerüljünk a részletekbe, és elinduljunk felfedezni otthonunk
helyiségeit, egyiket a másik után. A barangolásban Kapitány Ágnes és Gábor Beszélő házak című írása fogja a kezünket, amit olvashattok itt.
Kezdjük rögtön az egyik legősibb és sokak által legfontosabbnak tartott helyiséggel, a konyhával.
Kezdjük rögtön az egyik legősibb és sokak által legfontosabbnak tartott helyiséggel, a konyhával.
A konyha az otthon
leginkább használt része, "a családi élet központja". Szerte a
világon, mindenféle kultúrában találkozhatunk vele, és egész az "ősidőkig" nyúlik
vissza létezése. Noha felszereltsége, megjelenése, kihasználtsága a
korszellemnek megfelelően folyamatosan változik (gondoljunk csak a kezdeti
tűz-gödrökre vagy a mai high-tech amerikai
konyhákra) jelentősége mégis örök.
A konyha
ugyanis valami olyasmit tud, amit otthonunk többi helyisége egyáltalán nem. Őrzi a tüzet. Szimbolikusan:
a családi élet melegét. Egyfajta
varázslatos hely. Ma elsősorban a konyha e közösségi funkcióját járjuk körbe.
A konyhában ilyen vagy olyan indokból a család valamennyi
tagja megfordul. Ha szeparált helyiségről van szó, akkor remek búvóhely a
gyerekek elől a főzés idejére. Informális társasággal is nagyszerűen el lehet
benne ütni az időt (ugye, Petra?). A
gyerekek is gyakran odatelepednek a konyhaasztalhoz, hogy ott színezzenek vagy
bíbelődjenek a dolgaikkal. A serdülők pedig a kutatások szerint leginkább itt
kérnek engedélyt viselt dolgaikra, vagy itt jelentik be „csak úgy mellékesen”
legnagyobb horderejű döntéseiket.
A konyhában gyűlünk össze és kapcsolódunk leginkább egymáshoz. Facebookozó vagy
playstationöző, elfoglalt és dolgozó, különálló egyénekből itt válunk rendszeresen
ismét párrá vagy családdá, itt értesülünk arról, kivel mi történt a közelmúltban, ki
hogy van. A konyha (még ha amerikai is) olyan, mint a családi élet
kovácsa: újra és újra összekalapálja a társaságot. A
közös étkezések során ugyanis közösségünkben egyfolytában újrateremtődünk és újraerősödünk. És ebben van egy nélkülözhetetlen segítőtárgyunk: a konyhaasztal.
A konyhaasztal
nagyon érzékeny pszichológiai mérőműszer: pontosan megmutatja, hogyan
kapcsolódunk aktuálisan egymáshoz, mi a helyzet közöttünk.
Hogyan alakul ki
például az ülésrend? Kik azok a családban, akik sosem kerülnek egymás mellé?
Kinek jut gyerekek közül a legértékesebb ülőhely, közvetlenül a szülők
mellett? Ki kap enni először? És utoljára?
Hogyan kapcsolódunk egymáshoz az étkezések során? Mindenki egyenlő eséllyel szólalhat
meg, vagy általában csak egy családtag viszi a szót? Ki állította fel az
étkezés alatt követendő normákat? Csak néhány kérdés azok közül, amelyekre a
konyhaasztal körüli viselkedésünk válaszol.
Mérőműszersége mellett a konyhaasztal szocializációs helyszínként is funkcionál. Itt találkoznak
gyerekeink talán a legtöbb szocializációs elvárással. "Ne csámcsogj, ne vágj
bele a másik szavába, használd a szalvétát, maradj ülve az étkezés végéig, mondd
már, hogy kérem szépen” stb.
Otthoni mellőzöttsége
elsősorban két esetben fordul elő: ha egy kapcsolat vagy család olyannyira
kiüresedett, hogy a tagoknak elfogyott a mondanivalója egymás számára (például
a gyerekek kirepülését követően), vagy épp ellenkezőleg: ha olyan súlyos
tartalmak úsznak a levegőben (és a lelkekben), hogy azokat jobb elkerülni, és
inkább a tv vagy a számítógép monitorjával szemben eszegetni rendszeresen.
Pszichodráma
vezetőként gyakran találom magam családi étkezések kellős közepén. Az sem
ritka, hogy a pár vagy család tagjai egymás mellett, a tv-t bámulva falatoznak.
Ilyenkor szeretem átrendezni a terepet és az étkezőasztalhoz ültetni őket,
szemben egymással. Általában itt kezdődik az igazi játék. A kimondani nem mert
belső tartalmak megfogalmazása és megdolgozása.
Szókincsük például
gazdagabb, mint a szülői mesét esténként ugyanúgy hallgató, de a közös étkezés
élményét hiányoló gyermekeké. Sőt iskolai teljesítményük is magasabb szintű,
mert ez a rendszeresen (hetente minimum 4-szer) együtt töltött családi idő jobban
befolyásolja az iskolai előremenetelt, mint a házi feladattal, különórákkal,
sporttal töltött idő mennyisége.
A kihasznált családi asztal később hatékony
védőbűbájt jelent a serdülőkor kihívásaival szemben is: a "körülötte" felnőtt gyerekek körében lényegesen
kevesebb étkezési zavar, depresszió és más hangulatzavar, drog és alkohol-történet mutatható ki, mint kortársaiknál.
Szüleikkel kiegyensúlyozottabb a
kapcsolatuk, szociális készségeik fejlettebbek, én- és jövőképük pozitívabb, stressz-szintjük jóval alacsonyabb, cserébe azért, mert a családi asztal körül rendszeresen
kapcsolódnak családtagjaikhoz…
Egy szó, mint száz:
van az otthonunknak egy helyisége és annak egy darabja, amelyek használata
varázserejű. A konyha és a konyhaasztal összetartja a családot, és mindenféle szempontból segít
felkészíteni a gyerekeket az életre. Persze a szótlanul vagy feszültségek közepette elfogyasztott
konyharemekek önmagukban nem hoznak változást, és nem juttatnak senkit semmiféle pozitív
előnyhöz. Sőt. Ellenben az oldottan, egymás figyelmében és szeretetében eltöltött
étkezési idő többet ér jó néhány különóránál és pszichológiai konzultációnál,
ezért jó szívvel ajánlom: éljetek vele rendszeresen.
Nagyon szerencsesnek mondhatom magunkat, hiszen szinte minden nap egyutt etkezhet nalunk a csalad ebed es vacsora idoben is. Az egyik ajandek amit a kislanyunk megszuletesenek kertunk az egy Stokke etetoszek volt, igy szinte egyszerre o is az asztal egyenrangu tarsasaga valt es nem kellett elobb etetni vagy kulon kifordulva kizarni az asztal korul ulokbol. Ennek szerintem meg is lett az eredmenye, hiszen barhova elvihettem /elvihetem a kislanyunkat soha nem kellett aggodni azert, hogy esetleg nem tudja mit jelent az egyutt enni egy asztal korul. A konyhabol eleve kitiltottuk a tvt, csak zene van ha kell, de amikor eszunk nincs figyelmet elterelo eszkoz. Az asztalfon kislanyom ul, mi a parommal egymassal szemben, kenyelmi szempontbol is alakult ki ez az ulesrend, a ferjemnek hosszabb karjai vannak, nem kell felallni amikor elfelejtunk egy kanalat kirakni az asztalra:-) Imadom a konyhankat, szeretek ott lenni, meg ha nem is vagyok egy konyhatunder, sot!!! a multkor eppen arra gondoltam, hogy arra kerdesedre, hogy melyik lakasreszen erzem magam igazan otthon a konyha-nappali reszt valasztanam, minden bizonnyal eppen azert amit te leirtal. Szep napot midnenkinek!
VálaszTörlésEzt a bejegyzést aranyba kéne foglalni! Kedves Csilla! Még sehol nem olvastam erről ilyen okos és jó írást. Képzeld, én biológiát tanítok, és amikor az egészséges táplálkozás van napirenden, mindig szánok rá egy órát, hogy a közös étkezésekről beszélgessünk. Valahogy úgy érzem, ez a téma csúful elhanyagolt. Beszélünk kalóriákról, bioétkekről, lassan felszívódó szénhidrátokról, és ki tudja mi mindenről még rengeteget, de hogy az étel nem csak a testünket, hanem az egész életünket táplálja,ha közösségben vesszük magunkhoz, arról nem igen esik szó. Eszembe jutott most Polcz Alaine szakácskönyve, a Főzzünk örömmel. Nagyon örülök most ennek az írásnak. Még egy személyes történet is eszembe jutott: amikor a lányunk egyetemista lett és elköltözött itthonról, a közös étkezéseknél eggyel kevesebb tányér került az asztalra. Amikor aztán végre hazautazott, a kisfiam azt mondta: Anya, végre megint 5 tányér van az asztalon. Neki így állt helyre a világ rendje akkor. Köszönöm ezt a remek írást! Szilvi
VálaszTörlésÉn pedig köszönöm a kedves soraitokat! :-) Igen, a közös étkezések borzasztóan fontosak, örülök, hogy gyakorolni és örökíteni tudjátok. Én épp ezt érzem a multi világ (multi munkaidő) legnagyobb áldozatának, sajnos a statisztikák azt mutatják, rohamosan csökken az esténként összeülni képes családok száma. A téma akár egy mozgalmat is megér...
VálaszTörlésAmikor ideköltöztünk akkor egy téglalap formájú asztalunk volt, az is feltolva radiátorra, mondván csak ketten vagyunk és ha jött hozzánk valaki és nem akart tovább menni az csak topogott a konyhában, nem ült le. (két bejárati ajtónk van, a fő a nappaliba nyílik, de nem használjuk, a hátsó ajtónk a konyhai, ezt használjuk ami egy részről eléggé idegesítő, hogy mindenki a konyhába esik be, másrészt arra kényszerít, hogy azonnal elpakoljak/mosogassak). Aztán megszületett a kislányunk, vele egy idejig ment az etetőszékezés, de egy idő után megmakacsolta magát és nem volt hajlandó beleülni az etetőszékbe, mert az nem olyan mint apáé és anyáé. Párnát nem lehetett a popó alá rakni, mert anyának, apának sincs ... kiszorultunk a nappaliba, még szerencse, hogy hatalmas asztalunk van, körbe tudjuk ülni, de nagyon unom már a tálcázást.
VálaszTörlésKarácsonykor volt egy éve, hogy kaptunk egy kerek asztalt amit 10-12 személyesig lehet bővíteni. Amikor kerek volt akkor egyre többen ültek le nálunk, amikor meg az egyik szulinap alkalmával átalakítottam oválissá azóta az is leül aki nem akar. Természetesen az asztal a konyha közepére került, szerencsére pont van annyi helyünk, hogy kényelmesen elférejen és van mit körbemotorozni amíg anya főz.
Kislányunk már elmúlt 3 éves, a lapostányérból már ki tudja enni az ételt, de pont a kedvcencét, a levest nem tudja ennél az asztalnál enni. Egyébként amikor az asztalnál eszünk akkor ő középen ül és odaültet minket jó szorosan a két oldalára. Akkor van a gond, amikor mama is itt van, mert nincs három oldala, így néha kialakul egy jó kis vetésforgó evés közben:) ami roppant bosszantó, tehát ismét nappali.... Nekem nagyon hiányzik, hogy nem tudunk az asztalnál enni, remélem, hogy a nyáron tudunk rajta változtatni.
Háztűznéző... A szüleim szó szerint háztűznézőbe jöttek amin most már jót szoktunk vidulni.
VálaszTörlés