OTTHONTERÁPIA: HÁZTŰZ-NÉZŐBEN

Az Otthonterápia bejegyzéseiben eddig az otthon egészével foglalkoztunk. Megnéztük, lakóhelyünk díszítése hogyan tükrözheti kapcsolatunk dominancia-viszonyait (itt), megpróbáltuk megragadni az otthon jelentését és jelentőségét (itt), majd a tárgyaink közt forgolódtunk (itt). Úgy döntöttem, ennyi „könnyed bevezető” után ideje, hogy belemerüljünk a részletekbe, és elinduljunk felfedezni otthonunk helyiségeit, egyiket a másik után. A barangolásban Kapitány Ágnes és Gábor Beszélő házak című írása fogja a kezünket, amit olvashattok itt.   
Kezdjük rögtön az egyik legősibb és sokak által legfontosabbnak tartott helyiséggel, a konyhával.

A konyha az otthon leginkább használt része, "a családi élet központja". Szerte a világon, mindenféle kultúrában találkozhatunk vele, és egész az "ősidőkig" nyúlik vissza létezése. Noha felszereltsége, megjelenése, kihasználtsága a korszellemnek megfelelően folyamatosan változik (gondoljunk csak a kezdeti tűz-gödrökre vagy a mai high-tech amerikai konyhákra) jelentősége mégis örök. 

A konyha ugyanis valami olyasmit tud, amit otthonunk többi helyisége egyáltalán nem. Őrzi a tüzet. Szimbolikusan: a családi élet melegét.  Egyfajta varázslatos hely. Ma elsősorban a konyha e közösségi funkcióját járjuk körbe.

A konyhában ilyen vagy olyan indokból a család valamennyi tagja megfordul. Ha szeparált helyiségről van szó, akkor remek búvóhely a gyerekek elől a főzés idejére. Informális társasággal is nagyszerűen el lehet benne ütni az időt (ugye, Petra?). A gyerekek is gyakran odatelepednek a konyhaasztalhoz, hogy ott színezzenek vagy bíbelődjenek a dolgaikkal. A serdülők pedig a kutatások szerint leginkább itt kérnek engedélyt viselt dolgaikra, vagy itt jelentik be „csak úgy mellékesen” legnagyobb horderejű döntéseiket.

A konyhában gyűlünk össze és kapcsolódunk leginkább egymáshoz. Facebookozó vagy playstationöző, elfoglalt és dolgozó, különálló egyénekből itt válunk rendszeresen ismét párrá vagy családdá, itt értesülünk arról, kivel mi történt a közelmúltban, ki hogy van. A konyha (még ha amerikai is) olyan, mint a családi élet kovácsa: újra és újra összekalapálja a társaságot. A közös étkezések során ugyanis közösségünkben egyfolytában újrateremtődünk és újraerősödünk. És ebben van egy nélkülözhetetlen segítőtárgyunk: a konyhaasztal.

A konyhaasztal nagyon érzékeny pszichológiai mérőműszer: pontosan megmutatja, hogyan kapcsolódunk aktuálisan egymáshoz, mi a helyzet közöttünk.

Hogyan alakul ki például az ülésrend? Kik azok a családban, akik sosem kerülnek egymás mellé? Kinek jut gyerekek közül a legértékesebb ülőhely, közvetlenül a szülők mellett?  Ki kap enni először? És utoljára? Hogyan kapcsolódunk egymáshoz az étkezések során? Mindenki egyenlő eséllyel szólalhat meg, vagy általában csak egy családtag viszi a szót? Ki állította fel az étkezés alatt követendő normákat? Csak néhány kérdés azok közül, amelyekre a konyhaasztal körüli viselkedésünk válaszol. 

Mérőműszersége mellett a konyhaasztal szocializációs helyszínként is funkcionál. Itt találkoznak gyerekeink talán a legtöbb szocializációs elvárással. "Ne csámcsogj, ne vágj bele a másik szavába, használd a szalvétát, maradj ülve az étkezés végéig, mondd már, hogy kérem szépen” stb. 

Otthoni mellőzöttsége elsősorban két esetben fordul elő: ha egy kapcsolat vagy család olyannyira kiüresedett, hogy a tagoknak elfogyott a mondanivalója egymás számára (például a gyerekek kirepülését követően), vagy épp ellenkezőleg: ha olyan súlyos tartalmak úsznak a levegőben (és a lelkekben), hogy azokat jobb elkerülni, és inkább a tv vagy a számítógép monitorjával szemben eszegetni rendszeresen.

Pszichodráma vezetőként gyakran találom magam családi étkezések kellős közepén. Az sem ritka, hogy a pár vagy család tagjai egymás mellett, a tv-t bámulva falatoznak. Ilyenkor szeretem átrendezni a terepet és az étkezőasztalhoz ültetni őket, szemben egymással. Általában itt kezdődik az igazi játék. A kimondani nem mert belső tartalmak megfogalmazása és megdolgozása.

A konyhaasztal jelentőségét kutatók megállapították, hogy azoknak a családoknak a gyermekei, akik  szüleikkel esténként rendszeresen körbeülik az asztalt, számos képességbéli és lélektani előnyhöz jutnak kortársaikkal szemben.

Szókincsük például gazdagabb, mint a szülői mesét esténként ugyanúgy hallgató, de a közös étkezés élményét hiányoló gyermekeké. Sőt iskolai teljesítményük is magasabb szintű, mert ez a rendszeresen (hetente minimum 4-szer) együtt töltött családi idő jobban befolyásolja az iskolai előremenetelt, mint a házi feladattal, különórákkal, sporttal töltött idő mennyisége. 

A kihasznált családi asztal később hatékony védőbűbájt jelent a serdülőkor kihívásaival szemben is:  a "körülötte" felnőtt gyerekek körében lényegesen kevesebb étkezési zavar, depresszió és más hangulatzavar, drog és alkohol-történet mutatható ki, mint kortársaiknál. 

Szüleikkel kiegyensúlyozottabb a kapcsolatuk, szociális készségeik fejlettebbek, én- és jövőképük pozitívabb, stressz-szintjük jóval alacsonyabb, cserébe azért, mert a családi asztal körül rendszeresen kapcsolódnak családtagjaikhoz…

 

Egy szó, mint száz: van az otthonunknak egy helyisége és annak egy darabja, amelyek használata varázserejű. A konyha és a konyhaasztal összetartja a családot, és mindenféle szempontból segít felkészíteni a gyerekeket az életre. Persze a szótlanul vagy feszültségek közepette elfogyasztott konyharemekek önmagukban nem hoznak változást, és nem juttatnak senkit semmiféle pozitív előnyhöz. Sőt. Ellenben az oldottan, egymás figyelmében és szeretetében eltöltött étkezési idő többet ér jó néhány különóránál és pszichológiai konzultációnál, ezért jó szívvel ajánlom: éljetek vele rendszeresen.  

Képek: itt, itt és itt