Vajon az
otthon, amiben élsz, kinek a keze nyomát őrzi leginkább? Kinek az ízlése
dominál benne? Ki választotta ki a bútorokat, a fal színét, a szőnyeget? Kinek
a dísz- és személyes tárgyai kerülnek „kirakathelyzetbe” a nappaliban, és kinek
esetleg a dobozok mélyére? Ki szeretett bele a falon lógó képekbe? Ki dönti el,
mi az, ami bekerülhet az otthon terébe, és mi az, ami nem, vagy esetleg mi az,
ami már száműzendő?
Ha egyedül élsz,
akkor sem biztos, hogy a te „kezed nyomát” tükrözi otthonod. Ha többen laktok,
elég tanulságos megfigyelni, ki milyen mértékben „van jelen” a közös térben. A
tér fölötti kontroll és a térfoglalás sokat mesél az otthon lakóiról. Megmutatja, mennyire főszereplői saját
életüknek, mennyire adnak szabad teret a másiknak, de azt is elárulja, mennyire
vannak a valódi helyükön.
Egy férfi és egy nő
Nem is olyan nagyon
rég egy negyvenes pár lakásában jártam, akik két, egészen pici fiúkát nevelnek.
A lakásmustra során feltűnt, hogy a gyerekek szobája kakukktojás a lakás többi
részéhez képest. Mintha különböző otthonok helyiségeibe léptem volna be. Aztán a
beszélgetésünk során kiderült, hogy a lakás a férfi öröksége, szingliként ő
újította fel pár éve, a bútorokat is ő vette, vagy örökölte, az ő tárgyai
vannak a könyvespolcon, az ő képei a falon. Egyedül a gyerekszoba berendezésébe
folyt bele a párja. Saját személyes tárgyait egyébként a saját lakásában hagyta,
csak a ruháit és a kozmetikumait hozta magával, amikor összeköltöztek. „Olyan,
mintha nyaralni indultál volna – jegyeztem meg – nem látom a bevonódásodat, az
elköteleződésedet a térben.” És valóban: kiderült, hogy összebútorozásukkor
mindkettejükben sokkal több volt a kétség, mint a bizalom egymás irányában, de
mivel egyformán rettegtek attól, hogy 40 évesen végképp egyedül és gyerekek
nélkül maradnak, ezért hát belevágtak. A félelmük és a célra tartásuk olyan
erős volt, hogy a kételyeikről azóta sem beszéltek őszintén egymással, pedig azok
nem igen szűntek. Csak a körülöttük lévő tér árulkodott arról, hogy annak
ellenére, hogy együtt élnek, és közös gyerekeik születtek, nem fogadták be egymást,
és nem köteleződtek el a közös élet mellett.
Egy nő és egy férfi
Yalom, amerikai pszichoterapeuta A terápia ajándéka című könyvében írja
le a következő esetet. A páciens felesége halála miatt járt hozzá, még hosszú
idő után sem volt képes elgyászolni őt. Yalom hirtelen jött ötlettől vezérelve
meglátogatta a férfit otthonában. A látogatás során azzal szembesült, hogy a
ház tele van zsúfolva a nő tárgyaival, és egyáltalán nem tükrözi a férfi
jelenlétét, ízlését vagy akár érdeklődését. A továbbiakban egy lakás
átalakítási ütemtervet dolgoztak ki, amely jól kísérte a gyászmunka folyamatát.
A férfinek birtokba kellett vennie, be kellett laknia saját otthonát, ami csak
úgy volt lehetséges, ha fokozatosan elpakolta felesége tárgyait, és behozta
saját design választásait is a térbe. Így lassanként a felesége elgyászolásán
túl felfedezte saját magát is, és a lakás belakásával párhuzamosan saját életét
is sikerült újra belaknia és értékelnie.
Két otthon, két párkapcsolat
Egy teret uraló férfi
és egy nő. És mellettük egy térből kimaradó társ. Két közös otthon, ami csak a
lakcímkártya szintjén tekinthető közösnek. Két párkapcsolat téri lenyomata. Az
elsőben csak a gyerekszoba közös tér, egyébként mindenki félti saját
felségterületét. A másodikban a nő beborítja a teret, a férfi egyáltalán nincs
jelen, mint ahogy saját maga számára sem létezik, kikopott életéből.
És nálad vajon mi a
helyzet?
Fussunk neki újra:
nézz körül az otthonodban, vajon kinek a keze nyomát tükrözi leginkább? Kinek az ízlése dominál benne? Ki választotta
ki a bútorokat, a fal színét, a szőnyeget? Kinek a dísz- és személyes tárgyai
kerülnek „kirakathelyzetbe” a nappaliban, és kinek esetleg dobozok mélyére? Ki
szeretett bele a falon lógó képekbe? Ki dönti el, mi az, ami bekerülhet az
otthon terébe, és mi az, ami nem, vagy esetleg mi az, ami már száműzendő? Te mennyire adsz teret saját magadnak? És a
másiknak? És ő neked? Nézzük, mit mond
erről az otthonod. Mert egyfolytában kommunikál nekünk rólunk. Csak legyen
fülünk a meghallásra, és szemünk a meglátásra. Ha velem tartotok, remélem,
hamarosan kinő. J
Fényképek:
itt és
itt
